Valószínű, mindenki találkozott már a napokban a telefonjukat bámuló emberekkel akik a környezetüket többé kevésbé figyelmen kívül hagyva mennek az utcán s néha teljesen váratlanul megállnak, vagy megfordulnak vagy még rosszabb esetben csoportokban mennek s olyanokat kiabálnak egymásnak, hogy itt van egy Rattata, ott meg egy Zubat, igen ők a Pokemon Go-t játszó emberek. 

Annak ellenére, hogy a Pokemon Go játékosok kissé viccesen hatnak a külvilágra a játéknak van jó néhány pozitívuma. 

Lássuk: elsősorban az, hogy arra késztet, hogy mozdulj ki a lakásból s önmagában a sétát is izgalmassá teszi a különböző patkányok, madarak, halak stb. megjelenése és felkutatása. Néha ezek a lények vicces helyeken jelennek meg s el lehet azon szórakozni, hogy a Bethlen Gábor szoborról kell levadászni egy denevért.

 A másik előnye a játéknak, hogy arra készteti az embereket, hogy keressék fel a különböző műemlékeket illetve látványosságokat a városból, ugyanis ezeken a helyeken értékes segítségeket lehet kapni. Amikor az ember hosszú ideje él egy városban, beleolvad a környezetbe s megfeledkezik az adott környezet szépségeiről, viszont amikor fel kell keresni egy-egy helyet a játék eszünkbe juttat különböző látványosságokat és felhívja a figyelmünket olyanokra, melyeket talán észre se vettünk eddig, nem egyszer fordult velem elő az utóbbi időben, hogy körbe kellett nézzek, hogy hol is van az a falfestmény vagy szobor ami a játékban szerepel, 

Ugyanakkor van egy szociális aspektusa is a Pokemon Go-nak. Egy helyre gyűjti a játékosokat  s mivel ugyanazok a lények minden játékos által befoghatók, teljesen békés kis Pokemonozó csoportok alakulnak ki a város különböző pontjain ami elősegíti az ismerkedést és közelebb hozza egymáshoz a különböző korosztályokat s társadalmi rétegeket. 

Hogy miért győzött a terrorizmus? Mert az emberi lét egyik alap érzelmére épít a félelemre.  Egy új fajta hadviselés kialakulásának vagyunk egy időben a tanúi és a szenvedő alanyai. Különböző terrorszervezetek egy ideológiai eszme árnyékában brutális és sokkoló támadásokat folytatnak a civil lakosság ellen, melyeket a hatóságok tehetetlenül szemlélnek és a világsajtó élő közvetítéssel, címlapon lehozva az egész társadalmat a konfliktus részesévé teszi.

A különböző terrorszervezetek mint pl. IRA, ETA, al-Káida, Boko Haram, Iszlám Állam elmossák a határokat a reguláris seregek és civilek között, úgymond a harcoló s nem harcoló felek között, ugyanis a támadásaik többsége a civil lakosságot veszik célba . Mindez nem más mint pszichológiai megfélemlítés.

Az Iszlám Állam több szempontból is kiemelkedik  a többi terrorszervezet közül egyrészt a szervezettség, finanszírozás és propaganda terén. A modern kommunikációs eszközöket kihasználva a közösségi média segítségével képesek az ideológiájukra fogékony labilis személyeket megszólítani  és "harcosaikká" tenni.

Mindezek mellett az is kezd tudatosulni az emberekben, hogy  a  hatóságok se tudnak lépést tartani a megnövekedett biztonsági kockázatokkal. Hiába növelik meg a titkosszolgálatok létszámát, büdzséjét képtelenség mindenkit kiszúrni aki hirtelen bekattant s terrortámadásra készül, főleg ha az ilyen jellegű szándékait megfelelően titkolja.  Ezzel a terroristák el is érték a másik céljukat: megrendül az emberek bizalma a hatóságokban, akik kénytelenek még több embert toborozni és még több pénzt költeni a biztonsága. Igen ám, de nemzetgazdasági szempontból a védelembe befektetett pénz improduktív befektetésnek számít, mely nem térül meg s nem lehet visszaforgatni a gazdaságba, ezzel a terroristák újabb célja teljesül ugyanis gazdaságilag gyengíteni tudják a  kiszemelt országokat. A gazdasági instabilitás növelését fokozzák a kiemelten turisztikai létesítmények környékén elkövetett támadások, melyeknek következménye  a turisztikai bevételek csökkenése és természetesen a védelembe fektetett költségvetés növelése.

A gazdasági ínstabilizálás, a félelem növelése és a hatóságokba vetetett bizalom megrendülése mellett a terrortámadások másik eredménye az etnikumok közötti konfliktusok szítása, bizalom megrendülése a különböző társadalmi rétegek között.  A többségi társadalom elveszíti a bizalmát a kisebbségekkel illetve a bevándorlókkal szemben, mely újabb konfliktusok kialakulásához vezet. Az eleve beilleszkedési nehézségekkel  küzdő társadalmi rétegek beilleszkedését pedig a konfliktusok tovább nehezítik, melyek ezen személyek radikalizálódását segítik elő. Lényegében a terrorizmus újabb terrorizmust szül és a nyugati civilizáció még nem talált semmi hatékony megoldást a terrorizmus leküzdése érdekében.

Egy adott nap folyamán számos olyan helyzet állhat elő amikor elmerülünk a gondolatainkban, munkahelyen, tömegközlekedésen, kocsiba, akár másokkal való társalgás közben, viszont egyén függő, hogy ki mennyi időt szán a gondolatai tisztázására és bizonyos dolgok végig gondolására, ugyanis a gondolataink sokszor számunkra kellemetlen témákra összpontosítanak, vagy olyan problémákra, melyekkel per pillanat nem szeretnénk foglalkozni vagy tudomást venni.

Mivel a gondolataink nem mindig kellemesek sokan mindent megteszünk a gondolataik lecsendesítése érdekében, amit a mai információs társadalomban nem is olyan nehéz, amint beülünk az autóba indul a rádió, gyaloglás, buszozás, villamosozás közben ott a fülhallgató, otthon megy a tévé ha kell, ha nem csak ne legyen csend, sokan még elaludni is csak film/tévé mellett tudnak.

Timothy Wilson a virginiai egyetem professzora 11 különböző kutatást vezetett, melyek azt vizsgálták, hogyan éljük meg azokat az időszakokat, melyeket egyedül minden figyelemelterelő eszközt kizárva a gondolataink társaságába tölthetünk.  A következtetés nem jól, de nem is ez volt a kísérletek meglepő eredménye, hanem az, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni ahhoz, hogy megszabaduljunk a gondolatainktól, ugyanis az emberek többsége hamarabb rázta meg magát árammal, mint hogy 15 percet töltsön egy szobába a gondolatai társaságában.

A kutatáshoz több száz önkéntest toboroztak különböző társadalmi rétegekből és különböző korosztályokból akiket egy szegényesen berendezett szobába ültettek mindenféle figyelemelterelő eszköz nélkül (papír, toll, elektronikai eszközök stb)  6-15 perces időszakokra, melyekben az volt az egyetlen feladatuk, hogy merüljenek el a gondolataikba. A kísérleti alanyok többségének nem jött be ez az időszak, ennek következtében ugyan azt a kísérletet megismételték más körülmények között, előre megszabták a jelentkezőknek mire gondoljanak, adtak nekik egy rövid tesztet amit ki kellett tölteni, az otthonukba tölthették el az adott időt anélkül, hogy eltereljék a figyelmüket az eredmény mindegyik változat után az volt, hogy az emberek nem szeretnek magukban lenni a gondolataikkal. Innen jutottak el a kísérlet utolsó fázisába amikor az embereknek lehetőségük volt egy közepes intenzitású fájdalmas áramcapással elszórakoztatni saját magukat (a kísérleti alanyokat egy asztalhoz ültették, az asztalon pedig volt egy gomb, melynek megnyomásával megrázhatták saját magukat árammal). Az eredmény: a férfiak 67% és a nők 25%  inkább megrázta magát (egyesek többször is) mintsem végigülje a 15 percet a gondolataiban elmerülve. Az egyik jelentkező, olyan szinten elviselhetetlennek tartotta az egyedüllétet, hogy negyed óra alatt 190 szer rázta meg magát.

Wilson és csapata jelenleg új kísérleteken dolgozik melyek közelebb tudnak minket vinni annak a megértéséhez, hogy miért tűrik olyan nehezen az emberek az egyedüllétet.

David Rosenhan a Stanford egyetem professzora, arra volt kíváncsi, hogy mennyire hitelesek a pszichiátriai diagnózisok, valamint, hogy a pszichiátriai intézmények dolgozói milyen mértékben tudnak különbséget tenni a normális és nem normális emberek között, ebből kifolyólag bonyolította le a Rosenhan kísérletet két részben.

Az első Rosenhan kísérlet: az első kísérlet során Rosenhan és 7 másik társa bejelentkezett 12 különböző pszichiátriai intézménybe 5 különböző amerikai államban (az intézmények az alacsony költségvetésű állami kórházaktól a drága magánklinikákig terjedtek). Az elsődleges vizsgálat során mindannyian azt állították, hogy időközönként hangokat hallanak. Mindegyik intézménybe felvették a jelentkezőket, akik mindjárt a felvételük utáni napon elkezdtek normálisan viselkedni, és jelezték hogy megszűntek a hangok, az egyetlen természet ellenes viselkedésük a jegyzetelés volt a személyzet és orvosok munkájáról. Míg ez a viselkedésük a többi pszichiátriai betegnek azonnal szemet szúrt és sokan elkezdték nyíltan állítani, hogy az illetők nem is betegek csak valami kutatók vagy újságírók, az intézmények dolgozói a jegyzetelést a pszichózis részének tekintették és nem láttak semmi gyanúsat benne. Ebből kifolyólag a "pszeudó betegeket" átlagosan 19 napig benntartották a kórházban a legrövidebb kórházi tartózkodás 7 nap volt, míg a leghosszabb 52 nap. Mindegyik "pszeudó betegeket" csak azt követően engedték ki, hogy belátták pszichiátriai problémái vannak és beleegyeztek a gyógyszer szedésbe. Mindenkinek a diagnózisa elbocsájtáskor enyhülő skizofrénia volt, ezt pedig Rosenhan bízonyitéknank vette arra, hogy a pszichiátriai problémákat egy visszafordíthatatlan folyamatnak tekintik, mintsem egy gyógyítható problémának. 

“Mondtam a barátoknak, mondtam a családnak “Akkor tudok kijönni, amikor ki tudok jönni. Ez minden. Bent leszek pár napig aztán kijövök” Senki se tudta, hogy 2 hónapig bent fogok lenni….Az egyetlen lehetséges út kifele az volt, hogy azt állitsam igazuk van [a pszichiátereknek]. Azt mondták bolond vagyok, “Bolond vagyok, de egyre jobban vagyok” Így tekintettek rám.”  - David Rosenhan, BBC 

A második Rosenhan kísérlet: 

Rosenhan tanulmányának a publikációját követően az egyik ismert pszichiátriai intézmény felháborodott, hogy őket kihagyták a kísérletből, ugyanis állításuk szerint velük nem történhetett volna meg, hogy nem veszik észre a csalást. Ebből kifolyólag megegyeztek Rosenhanal, hogy három hónapon keresztül, hozzájuk is küld pszeudó betegeket akiket ők ki fognak szűrni. A kísérlet eredménye három hónap letelte után: 193 beteg közül a kórház kiszúrt 41 pszeudó beteget és további 42-at gyanúsnak talált, hogy azok, a valóságban viszont Rosenhan nem küldött be senkit. A második kísérlet következtetése Rosenhan szerint az, hogy az a diagnosztikai procedúra, melynek következménye ként ilyen nagy hibákat lehet elkövetni, nem lehet megbízható.